Zsolnay Örökség Kezelő Nonprofit Kft. Eozin Blog RSS Feed

 

 
A 2010-es pécsi Európa Kulturális Fővárosa program évében dőzsöltünk a szivárvány minden színében pompázó programokban, szórakozási lehetőségekben, koncertekben. Mindenki Pécset akarta látni, az országhatáron belüli és a világ más tájairól érkezett emberfia is mind ide özönlött csillapíthatatlan kultúrszomját oltani. Az EKF program azonban a szilveszteri tűzijátékkal lecsengett. Azt gondolhatnánk, véget ért a mese habbal, ám rengeteg EKF elem maradt meg, ami továbbviszi Pécs kulturális életét. Azt viszont ne felejtsük, hogy a város sava-borsát közel sem csak az európai szintű, csilli-villi beruházások adják.
 
2010 előtt is volt élet, kultúra ugyanígy. Ha egy városlakót vagy egy turistát megkérdeztünk, mit ajánlana a városból, a top 5-ben biztosan szerepelt a székesegyház, a dzsámi, a Széchenyi tér vagy a fantasztikus ízvilágú, nyomokban még sörre is hasonlító Szalon világos… Bár mindezek szervesen hozzátartoztak, tartoznak Pécshez, a teljes egészet, azt a konglomerátumot, amit némi fűszerrel ezek, és még ezernyi pécsi dolog összessége alkot, nem lehet egy-két nap, hét alatt magunkba szívni. Hiába tekintjük meg a prospektusok képeit életnagyságban.
 
Pécs nemcsak a helyiek számára fűszer, az étel íze, az élet értelme… Vajon mi lehet az az angyalgyökér, ami az ország ékkövévé teszi a várost? - erre a kérdésre keresve a választ tűnődtem a MÁV egyik „Intervillage-nek” csúfolt szerelvényén, majd megérkezvén a galamboktól hemzsegő megállóban.
 
Állítólag az emberek az adott településről a pályaudvar alapján meg tudják állapítani, érdemes-e idelátogatni vagy sem. Tény, hogy romantikusoknak van valami roppant izgalmas Pécs vasútállomásában, ha mégis erről kellene megmondanom, hogy a város, amelyhez e peronok tartoznak, a kultúra nagybetűs városa, minimum felhúznám a jobb szemöldököm. Valódi válaszok reményében inkább áthelyeztem székhelyem a nemrégiben felújított Széchenyi térre.
 
A fák bozontos lombjaiból nem tudtam kiolvasni semmit, az utca embere sem árult el pár szómorzsánál többet. Inkább nyakamba vettem az utcákat, és séta közben nézelődtem. Igaz, hogy vannak visszafogott, merev pillanatai a városnak és népének is, de úgy gondolom, Pécs fűszere a bohém jellege lehet. Sajátos történeteivel a kultúra komolysága fölé nő, egyedi jelleget öltve magára.
 
A bohém élethez elsősorban emberek, élő organizmusok kellenek. A pécsiek nélkül Pécs nem lenne az, ami. A hétköznapok megfáradt, szürke arcú honpolgárai közt akad néhány színező egyén is. Ott van a buszmegállóban álldogáló, kispolgárokat az őrületbe kergető Emese, a róla szóló dalt magnónkba cibáló Kispál és a Borz, az őket hallgató, 5-7 méternyi sálba bugyolált, válltáskás egyetemista lányok, kalapos-kendős srácok.
 
A helyi járatokon többnyire morcosan néznek rájuk a (szívük mélyén kedves) nylontáskás bácsik, az agyonsminkelt, de nem kevésbé kedves nénik, akik a buszon nem győznek unokájuk szorult anyagi helyzete mellett Pécs történelméről locsogni. Ott a buszvezetők különböző típusai: van a versengő, az empatikus, a morcos, a segítőkész, a néni vagy a vagány tetkós. A megállókban pöfékelő dohányosok ugyan egy máshol is megjelenő szubkultúra részei, mégsem sétálhatunk el mellettük említés nélkül. Csak kultúra kérdése, ki hogy dohányzik, nyilván, mégis, mintha itt lenne a „városra pöccintők” és arcbafújók Kánaánja. Valójában rengeteg hely van számukra, ha egy cigaretta minden füstkarikáját elmélyülten szeretnék élvezni, kiszívni minden atomját, akár az élet velejét; gondolok itt az élénk ivókra, kávéházakra.
 
Szórakozóhelyek nélkül hová legyen a bagós vagy a céltalan fiatal? Bár az utóbbi időben több jellegzetes mulatótól meg kellett válnunk Pécsett (vagy csak mellőznünk éjfél után), szerencsére nem mondható el a városról, hogy szűkölködne vendéglátóipari egységekben. A belváros legkedveltebb helyeit simán útba ejthetjük egy-két kocsmatúra alkalmával, de akár lerészegedés nélkül is megtehetjük mindezt, pusztán a hangulat kedvéért. Ahány hely, annyi stílus, annyiféleképp szól a rock’ n’ roll. Megéri végigjárni mindet, hogy a község mikrovilágából is szívjunk magunkba valamicskét.
 
Ha kellően szabadelvűnek valljuk magunkat, és úgy érezzük, nincs szükségünk ezekre ahhoz, hogy jól mulassunk, akkor is van megoldás. Gondoljunk csak a város betondzsungel oázisaira. Igaz, ugyanúgy lehet a belváros macskaköves utcáin, a szépen felújított tereinken vagy Kertváros romantikus csendéletébenjóízűen botorkálni, de a városról mégis csak az öreg fák sokat látott ágai mesélhetnek. Miközben őket hallgatjuk (vagy róluk hallunk), elmeséljük nekik, kik is vagyunk, miért épp hozzájuk jöttünk kiereszteni a gőzt, ők pedig minket is magukba raktároznak. Pécsett az apró részletekben rejlik a lényeg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://eozin.blog.hu/api/trackback/id/tr592873743

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.