Zsolnay Örökség Kezelő Nonprofit Kft. Eozin Blog RSS Feed
 
Mi a közös egy Smena Symbol fényképezőgépben, a pécsi helikopterkatasztrófában és egy bicegős idős tanítóban, aki asztaliteniszben verhetetlen? A furfarngos kérdésre egyszerű a válasz: Czéh Bálint, akit sorozatunk eme részében pályájáról, sikereiről, kudarcairól, eddigi életútjáról faggattunk.  
 
 
A harmincas évei elején járó nyúlánk, mozgékony és éles szemű fiatalember már akkor elkezdett a fotózás iránt érdeklődni, amikor édesapja a legendás Smena Symbol készüléken örökített meg felejthetetlen családi pillanatokat. „Különös varázsa volt számomra annak, ahogy a tengerparti nyaralásról vagy éppen a nagymamám szőlőjében készült képeket nézegettem.”
 
Eddig teljesen szokványos lenne a fanatizmusig, pardon, a lelkes amatőrségig vezető út, azonban Bálintot kezdetben sokkal jobban foglalkoztatták maguk a fényképezőgépek, mint a képalkotás folyamata, varázsa. Ezek után két elromlott gépből egy működőképes masinát alkotott. A nem hétköznapi kihívás után főhősünk végleg elkötelezte magát a fényképezés mellett.
 
A gimnáziumi évek alatt gondosan összegyűjtött zsebpénzéből egy 1980-as moszkvai olimpiára készített Zenit EM modellt vásárolt, amelyet később egy Praktika gép követett. A könyvtárból a vonatkozó szakirodalmat rongyosra olvasva megismerkedett a technikai beállítások módszereivel, lényegével. „Az egyik barátom említette, hogy a nagyszüleinél előkerültek a régi laboráló felszerelések, és az érintettek nem tudnak vele mit kezdeni. Gimnáziumi rajztanárnőm, Bebesi Encsi néni felajánlotta, hogy saját szertárát sötétkamrává alakíthatom. A nemes ajánlatot elfogadva nem más, mint Gróf Balázs mutatta meg nekem az előhívás és nagyítás fortélyait. Mivel a suliban más téma iránt érdeklődő nem volt, egyszemélyes szakkört alakítottam”.
 
 
Az érettségi után több felvételi, továbbtanulási kísérlet és kezdemény után remek ajánlatot kapott. Barátja, Éberling András fotóriporter az egyik lap fotóriporteri tudósítói állását kínálta Bálintnak, aki a lehetőséggel élve Budapesten ismerkedett a változatos szakma mindennapi gyakorlatával. „Mindez még a tekercsfilmes időszak utolsó időszakában történt, ezért amikor befejeztük a riportot, rohantunk a laborba előhívatni a képeket, majd gyorsan gondoskodnunk kellett arról, hogy a másnapi lapszámhoz szükséges 3-4 kocka is digitalizálás alá kerüljön”.
 
 
Czéh Bálint több bulvárlapnál, napilapnál is dolgozott, s egy ideig a Magyar Távirati Iroda külsős munkatársa volt. Akkoriban három példaképe volt: Kálmándy Ferenc, Laufer László és Tóth László fotóriporterek. Nagyon tetszett neki, hogy a mindennapokban nem merev rutint kell követnie, hanem változatos, pörgős világban kell megörökítenie egy-egy pillanatot, embert, eseményt. A bulvár világában is jól helyt tudott állni, de vajon mi volt számára a vezérlőelv, amikor fotót készített egy-egy szörnyű tragédia helyszínén? Mi volt a határmezsgye az erkölcs és az „ütős” fotó között? „Az ember ilyenkor kettős szorításban dolgozik. Egyrészt a szerkesztői elvárásoknak kell megfelelnie, másik oldalról viszont béklyót jelent mindaz, amit otthonról, a neveltetése során kapott.”
 
 
Nincs számára „leg” történet a megörökített borzalmak sorában, azonban egy eset örökre az emlékezetébe és persze a lelkébe vésődött. A mohácsi kompkikötőnél 2007 januárjában egy átkelésre várakozó személyautóban két gyermek ült a szüleikkel. Az apa kilépett az autóból, hogy kompjegyet vásároljon, őt követte a felesége is, viszont az autó a nem megfelelő rögzítés miatt eközben elindult a folyó felé, s a szülők igyekezete ellenére a Dunába gurult, majd elsüllyedt. A járműben ülő két gyermek életét veszítette. Az ítélethirdetésre Bálintot küldték tudósítani. „Az volt a feladat, hogy az apát akkor kell lefényképeznem, amikor éppen sírva fakad. Nem volt nehéz feladat, hiszen két gyermekét gyászoló férfiról volt szó, aki gondatlanságból okozott emberölés miatt állt a vádlottak padján. A bíró megmondta, hogy a vádlott arcát nem lehet mutatni, engem viszont kötött a szerkesztői megrendelés. A képet elkészítettem, de az apa arcát kikockáztam. Ez a történet fordulópontot jelentett számomra, hiszen arra az elhatározásra jutottam, hogy többet ilyen jellegű bulvármunkát nem vállalok”.
 
Bálint életében később felerősödtek a megélhetés, a jövő megalapozásának szempontjai, azonban ezeket nem tudta biztosítani a megbízhatatlan fotóriporteri fizetés. Főhősünk ezért saját vállalkozást alapított, 2005 óta fotótechnikai eszközöket forgalmazó és gyártató céget vezet. Kedvesével 4 és fél éves kislányukat neveli, hobbijai a gördeszka, snowboard és wakeboard.
 
De vajon nem jelentette ez a korábbi karrierje feladását? „Szerencsére nem szakadtam el teljesen a fotózástól, hiszen mivel abbahagytam a fotóriporteri munkát, így több időm lett olyan témákkal foglalkozni, amelyek nagyon közel állnak hozzám. Ilyen például a legtöbb extrém sport, a hazai legszínvonalasabb tematikus szaklapban (Offline Magazin) egy időben rendszeresen megjelentek pécsi vonatkozású képeim. De nem vagyok a szűk látókörű tematizálás híve, minden érdekes téma vonz, legyen az portré-, divat-, szociofotó gömbpanoráma vagy bármi más”.
 
 
Bálint részt vett a fotóSOKK című, fiatal pécsi kötődésű fotósok kiállításán 2009-ben, s ez mind a helyszín, mind az alkalom, mind a többi részvevő miatt megtisztelő volt számára. 
 
Néha különös helyzeteket hoz az élet: így történt ez 2005 márciusában, amikor a PTE Felnőttképzési Karán tartott egyetemi fórumon (amelynek díszvendége Gyurcsány Ferenc miniszterelnök volt) interjúalanyunk különös jelre lett figyelmes. „Az esemény kellős közepén az újságíró kollégám többször és határozottan jelzett, hogy menjek oda hozzá. Nem értettem, mi lehet annyira sürgős, ráadásul az első sorban álltam, nagyon jó szögből tudtam fotózni. Amikor odaértem mellé, a fülembe súgta, hogy lezuhant egy helikopter a Kürt utcában. Azonnal felpattantam a robogómra és a közlekedési szabályokat sokszor áthágva a helyszínre igyekeztem. Szerencsére az igazolványommal eléggé közelre engedtek a balesethez. A helikopter még javában füstölt, a tűzoltás folyamatban volt, a jármű maradványai még szanaszét hevertek az utcán. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült olyan képeket készítenem, amelyeket másnak nem, ebből a sorozatból az egyik fotómat egyébként kiállították a Művészetek Palotájában rendezett Sajtófotó 2005 Kiállításon”.
 
 
S ha már szóba kerültek tragédiák és borzalmak, mi volt felemelő és szép élmény a fotóriporter számára? „A Szabad Föld szerkesztői több alkalommal kértek fel portréfotózásra. Egy vidéki pedagógus, Mausz Antal egy gyermekkori betegség miatt nagyon nehezen tudott menni, az egyik lába egészen máshogy állt, mint a másik. A felvétel idején egy Champion feliratú galléros pólót viselt. Omladozó falú pincéjében volt egy pingpong asztal, amelyen tanítványával játszott és testi hibái ellenére akkorákat ütött a labdába, hogy győztem követni a mozgását. Azóta is ez jut eszembe, hogy mire képes egy ember, ha igazán akar valamit”.  
 
Különlegesség, hogy a cikkben is látható Széchenyi téri gömbpanorámás felvételek még sehol sem jelentek meg!

 

Szólj hozzá!

Címkék: fotó

A bejegyzés trackback címe:

https://eozin.blog.hu/api/trackback/id/tr93263750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.