Zsolnay Örökség Kezelő Nonprofit Kft. Eozin Blog RSS Feed
 
A tegnapi Sebestyén Márta koncert a Kodály Központban sokakat vonzott, és volt, akit meg is ihletett. Egyik lelkes olvasónk Szávai József írta le nekünk élményeit.
Október 24., este fél nyolc. Varázslatos személyiség. Mindannyian miatta vagyunk itt, a pécsi Kodály Központban, ahol első koncertjét adja és ahogy körbenézek, boldogan nyugtázom, hogy nem látok üres helyeket. Miatta vagyunk itt, a világ által is megcsodált hangja miatt, de a hang, amely CD-ről szólva is lenyűgöző, most intenzív jelenléttel is párosul.
 
Sebestyén Márta énekel a színpadon. Énekel, történetet mesél, háttérbe vonul, előrejön, szemmel és mosollyal tartja a kapcsolatot a zenészekkel is. Akkor még nem tudom, hogy Brüsszelben megfázott, Barcelonában sem volt meleg és a katalán hegyek között sem, ahol az ezeréves apátság falai között magyar gregorián énekkel érintette meg a hallgatóságot. Csak a műsor után tudom meg, hogy a szünetben egyik karjában az infúzió, a másik kéz pedig jegyzetel, a második részre készülve. Mindezeket nem tudja senki, de nem is látható-hallható. Van a világon néhány áldott ember, akinek jelenlétében jó lenni, a percek „bársonyon futnak” és minden perccel, dallal, zenével valahogy valami jóból több lesz bennünk. Ők azok, akik építenek minket, önzetlenül, olyan természetességgel, ahogy a szőlőtőke minden évben megérleli fürtjeit. Isszuk szavait, hangjait, mint tüzes bort és olyankor döbbenünk rá, hogy a szomjúság volt az, ami minket addig kínzott.
 
Tulajdonképpen mindegy, hogy most egy Liszt-emlékműsoron ülünk, bár nem mindegy, hogy ki az, aki Lisztről beszél, ki az, aki vezetőnk egy utazáson a múltba, aminek történéseit, hangulatait ma már szinte nem is értjük. Szelíden kézenfog minket és a kiváló zenészekkel együtt – a gyémánthoz gyémánt illik – máris ott találjuk magunkat történelmünk boldog, várakozásokkal teli korszakában. Ez a kor a magyar nemzeti öntudat ébredésének igazi kora. Bár Liszt nem gyűjtött népzenét és nem is tudott róla, hogy a hátsó udvarokon túl, vályogfalú házakban lakik az ősi magyar zene, mégis ráérzett valamire, ami akkoriban a levegőben volt: arra a szomorúságra, mélabúra, ami a vesztes háborúk után terjed, arra a szilaj indulatra, amely ezt legyőzni kívánja és arra az eufóriára, amely az egyre gyorsuló zene hangjaira a táncolókat eltölti.
 
Sebestyén Márta magyar énekesnő. Mégis, amikor görög, román vagy akár cigány dalokat énekel, ezek a népek beleborzonganak a gyönyörűségbe, hallván az édes szavakat, futamokat. Felmegyek a hegyre, lenézek a völgybe, s ott látom a kedvesemet, ott látom házamat, felülről, távlatban: akkor tudom meg igazán, hol is van az otthonom. Aki ki sem mozdul házából, erről mit sem tud, neki csak a falvédő képei jutnak…
 
Sebestyén Márta áldott ember. Áldott és áldozó, aki képes arra a csodára, hogy mindennel, amit ad, ő maga is gazdagodik. Vannak, akik zenélnek-dalolnak, jól-rosszul, de ő egy személyben érett nő és szép-komoly szavai mögül cinkosan kikacsintó bakfis, egyszerre a zene papnője és a mezítláb, a távoli falvak porában a földekről hazatérő, pendelyes kislány, egyszerre méltósággal viselkedő dáma és a tánc forgatagába sikamlós csujjogatással belefeledkező, széles jókedvvel mulató egyszerű asszony. A nagy dolgok egyszerűek, mondják a bölcsek, mégis manapság, a ránk özönlő képek és hangok bonyolult korában nehéz eljutni az egyszerűséghez. Ahol az énekhang a szívhez elér, ahol a hangszerek lelkünk húrjait pendítik, ahol a csendnek súlya és jelentősége van.
 
Énekelj még sokáig, kismadár.
 

 

Szólj hozzá!

Címkék: zene

A bejegyzés trackback címe:

http://eozin.blog.hu/api/trackback/id/tr23329346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.